Alan a folyosóra kilépve, alig tudott megkapaszkodni valamiben, úgy himbálódzott a hajó össze vissza... Nagy nehezen el tudott indulni a gyengélkedő irányába. Menet közben, sok sebesült tisztet látott a falnak dőlve, vagy a padlón fekve...
Valahol fél úton lehetett a gyengélkedő és a kilátó közt, mikor az egyik elágazásnál egy félig beomlott folyosót látott... Mindenfelé a kábelek lógtak ki a falból... Ezt senki sem élhette túl, legalábbis Alan ezt gondoltam, de mikor tovább indult volna, halk nyöszörgést hallott meg, már amennyire azt hallani lehetett a hajó nyikorgásán keresztül...
Tudta, hogy szükség van rá a gyengélkedőn, de egy ártatlan élet múlhat azon, hogy elkezd-e ásni a romok között, vagy nem...
Elég röhej volt azért hogy mindenki piros pacsizott a hajóra, fittyet hányva a népegészségügyre. Már-már azt hittem hogy a földre esés után csak egy édes kis tavaszi szellő vihet le a lábamról ám a kilépéskor tapasztaltak megint az egekbe szökkentették a vérnyomásom. Minden úgy himbálódzott ide-oda mintha nem lenne százas a hajó vagy természetesnek vennének hogy majom országban élünk.. Persze ez cseppet sem volt olyan nagyon vicces, kénytelen voltam ugyanis két kézzel megkapaszkodni a falba, kiálló törmelékrészekbe amik még egybe voltak, vagy bármibe ami stabil volt vagy annak tűnt. Nehézkesen indultam előre, azon csodálkoztam hogy egyszer sem estem le a földre.. milyen jó. " Büszke lehetsz magadra Alan.. még nem jártál úgy mint a többiek.. még nem.." - Kicsit a hideg rázott ki mikor a sérültekre néztem, felidézve bennem pár kellemetlen régi emléket.. a rémálmaimat.
Aztán már valahol a folyosó közepén járhattam mikor észre vettem hogy leomlott minden. Nem tudom hogy de a hajó megint romokban állt... Magamban felordítottam volna idegességemben. Ekkor hallottam a nyögdécselést valahonnan a romok alól. A hang felé kaptam a fejemet majd azonnal a romokhoz térdeltem és ásni kezdtem remegő kezekkel. Minden arra a napra emlékeztetett, én tudtam milyen a romok alatt ragadni és ott kiszenvedni és nem engedhettem hogy így járjon más is..............
Keep me away from the sickbay! I'm a psychologist trust me.
Alan ahogy ásni kezdett, hirtelen a kezével valami vörös folyadékba nyúlt... Mivel a hydraulika rendszer közel s távol sem érintette azt a részt, így az csak egy valamit jelenthetett...
Tudta, hogy gyorsan kell kiásnia a sérültet a romok alól, vagy akár el is vérezhet.. Nagy nehezen elért addig, hogy már csak egy nagyobb darab volt a még ismeretlen illetőn, de Alan azt egyedül nem tudta megmozdítani. Szerencséjére, épp arra járt egy tiszt, név szerint Edmonton alhadnagy, aki elég jó erőben volt... Alan odahívta, s megpróbálták leszedni az alul rekedtről a maradékot, de még így ketten is megizzadtak a nagy fal burkolattal... Miután leszedték róla, kiderült, hogy a helyzethez és vér mennyiséghez képest, nem is volt nagy baja a közben felismert, Sally Johnson hadnagynak... Az egyik darab elvághatta a lábán az egyik eret.. Ha sokáig ott marad elvérezhetett volna, de így minden gond nélkül el tudták látni kábé fél perc alatt... lábtörést is szenvedett a hadnagy, de mivel Alan inkább a gyengélkedőn lett volna ekkor, így rábízta Edmonton-ra, hogy lássa el.. Az alhadnagy felcserként is dolgozik a hajón.
Miután rábízta, tovább indult a már romos, de viszonylag nyugodt mozgású folyosón... Hosszúnak ígérkezik ez a nap...
Annyi törmelék volt ott hogy egy Ferengi örömtáncot lejtett volna három hétig ezek után. Ahogyan egyre mélyebbre ástam azonban kezdtem elfáradni nem különben a térdelő póz is zavarta a lábamat. Mindenféle csetresztől szabadítottam meg az ott rekedt illetőt, bár még nem láttam se a lábát se mását csak a sok vasat. Mikor úgy egy fél háztömbnyit elpakoltam hirtelen valamiben tapicskolni kezdtem. Vissza húztam a kezem, ami akkor vettem észtre hogy csuklóig véres. Mivel én is valamilyen szinten orvos voltam nem undorodtam meg a vértől csak még jobban éreztem ahogy felment a pulzusom száma. " Sietned kell Alan, az istenért legalább te tegyél valamit ezen az elátkozott hajón!" - Gondoltam magamban.
Azonban hiába akartam annyira super-man lenni még mindig volt egy kis gebasz: márpedig valami hatalmas nagy darab fémhulladék. Ami olyan nehéznek bizonyult mint egy kiselefánt. Megvakartam a homlokom a kevésbé véres kezemmel, majd erölködve meg akartam emelni azt.. de csak nem jött össze. " Hümm még az én fém karom is gyenge ide.." - Gondoltam magamban. A kezemet néztem, szinte magamon éreztem hogy minden perc létfontosságú mikor félig felálltam azonban meg azt éreztem hogy valaki a fülembe liheg. Gyorsan megfordulva egy kétméteres sötét bőrű fószerre lettem figyelmes. Edmonton alhadnagy.. mint valami rossz könyvkiadó neve.. - MAGA! - Förmedtem rá hirtelen. - Hh! Még jó hogy itt van! Gyorsan ne csak ácsorogjon ott, segítsen is! Az istenit lehet hogy orvos vagyok de nem egy markológép! Jöjjön maga nagy mamlasz! Háromra! nah.. három! - Alig akartam elhinni hogy Edmonton vagy ki segít..és hogy megmozdult a kőszikla erősségű cucc is.. Miután ezzel megvoltunk, úgy tűnt egy élő tisztet mentettünk meg.. aki orvosi segítségre szorult. gyorsan rákötöttem a nő lábára egy szorítókötést, miközben Edmonunk csak nézett mint Rozika a moziba. - Csináljon már valamit ember! Állítólag maga felcser vagy nem?! Akkor?! Rajta! Nekem dolgom van! - felpattantam és rohantam is tovább.. De jó hogy szuper Alan talpon van mások helyett.. de jó.. Keep me away from the sickbay! I'm a psychologist trust me.
Edmond kissé megszeppenve mozdult meg Alan gyengéd és kedves felszólítására. Az alhadnagy amúgy sem volt éppen az érett viselkedéséről ismert, de most még inkább gyerekesen viselkedett és még pofákat is vágott hozzá, azonban ezt Alan már nem látta, csak sejtette...
Miután felpattant, tovább is indult a romos folyosón.. Az elmúlt pár percben lefolyt események, és az eddig hullámvasútként viselkedő hajó után, furcsának tűnt a folyosó, ahol a fényeket a szikrázó vezetékek, a hangokat meg a sérültek jajveszékelése adta... Nem tűnt túl idillikusnak a helyzet, de már legalább nem kellett minden ponton megragadni a falat, hogy ha valaki előre akart haladni.
Ahogy Alan ment előre, egyszer csak az egyik tiszt aki szembe jött kissé fél kábultan, hirtelen dőlni kezdett, Alan-t pont felborítva. Szerencsére pont volt a közelben pár ember, így leszedték róla, s a már közelben lévő gyengélkedőre cipelték, pont ahova Alan is ment... Legalább az útcsinálással nem kellett törődnie, mivel a fél kábultat cipelők ezt megcsinálták helyette...
Alan belépett az ajtón amint odaért, s döbbenten vette észre, hogy telt-ház van. Elhinni is nehéz volt, hogy ennyi ember szolgál a hajón... Súlyosabb volt a helyzet, mint azt gondolta ez előtt. Mivel végeláthatatlan volt a sérültek sora, így odamenvén a koordinálást ellátó nővérhez, Tamara Santiago-hoz megkérdezni, mégis hol kezdje a munkát... A fiatal nő úgy tűnt, nem igen birkózik meg a nagyra nőtt helyzettel... Főleg mivel az orvosi személyzet jó része is vagy a bioágyak környékén fetrengett, vagy elborította őket a munka...
A folyosón egész végig azon gondolkodtam hogy mennyire jól tettem azt hogy nem néztem rá Edmond-ra mert biztos pofákat vágott megint, és olyankor rendszeresen rémálmom szokott lenni egy óriás bohócról. Bár... Edmond inkább egy óriás csecsemő volt mint bohóc... Miközben ezen agyaltam mindenféle romokon kellett tovább lépnem.. és menten-nyomon azok a hangok... Hátra-hátra fordultam olykor, magamban a kabinomra gondolva de ekkor az is eszembe ötlött hogy apám mennyire bátor volt. Muszáj olyan bátornak lennem mint neki. Muszáj az ő példáját követnem. Ezt elhatározva a furcsa fényektől eltekintve - meg persze a folyamatosan jajveszékelőktől - legalább nem játszottunk hullámvasutasdit. Folytatva utamat pár embert leszámítva nem voltak sokan, ám ekkor hirtelen az ég tudja honnan elémkeveredett egy ember és letarolt. A falnak dőltem ő meg rajtam csüngött.. próbáltam úgy venni a helyzetet hogy nem mutatom ki hogy mennyire megijedtem, de - persze - ez nem jött be így .. - Ez.. ez nagyon, nagyon jó..- Kezdtem bele. - Nagy.. LESZEDNÉNEK?! .. Kérem.. - Két tiszt gyorsan le is szedte rólam... megtöröltem a ruhámat.. kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Majdnem leordítottam két ember fejét csak azért mert várnom kellett az ember-szedéssel öt másodpercet.. túlságosan is hozzá vagyok szokva az admirális-fia ranghoz. A ruhám ezzel együtt legalább kevéssé volt véres.
De ez nem nyugtatott meg...Értelmes eszmefuttatásom a gyengélkedőbe kamatoztathattam rögvest ahol már belépéskor megfogott a pánik-hangulat. Annyi ember feküdt szanaszét hogy nézni is rossz volt, és az orvosi személyzetet is úgy tűnt kiütötte a főtiszti kar bulija.. Nagy nehezen így odamásztam egy egész szemrevaló nővérhez - Tamara Santiago-hoz - aki nekem nagyon úgy tűnt hogy el van veszve... - Nyugodjon meg, részben orvosi tapasztalatom is van majd én segítek.- Mondtam a szemébe nézve kivételesen nyugodt hangnemben. - először is ez a hely rohadt kevés az embereknek. A földön fetrengenek, mint apám sérült kutyái és ez nem- jó. Az étkezdébe vagy bárhol ahol van még hely kellene felállítani pótágyakat vagy kanapékat bármit ami jobb és higénikusabb mint ez. - Mutattam le a padlózatra majd folytattam. - A súlyosabbakat akik műtétre szorulnak kellene előre venni, a többiek akik kibírják maradnak utoljára. Minden olyan tisztet akit be lehet valamire is fogni orvoslás terén azt be kell fogni, tiszta? A műtőhelyiségbe tolják be azokat akikkel kezdhetünk.. de.. jajj istenem.. van valaki magán kívül aki orvos? Én nem műtöttem csak egyszer és az se volt egy profi munka. - vallottam be egy pillanatra elbizonytalanodva. Keep me away from the sickbay! I'm a psychologist trust me.